Az egész marha hirtelen történt. Napok alatt. Összeesküvés-elmélet hívő barátaim már évek óta riogattak azzal, hogy lassan, észrevétlenül, de elkezdték (hogy kik, az világkép szerint behelyettesíthető) a totális kontroll kiépítését. E folyamat tetőzését a 2030-as évekre tették és úgy tippelték, hogy az emberek kényelemszeretete fog a szabadság feladásához elvezetni. Tévedtek. 

Rettegjünk együtt!

Magam is úgy gondoltam, hogy a XX. század alapvetően félelemre és fájdalomra építő kondícionálása már nem működik és hogy az emberek leginkább önként és kényelemszeretetből fogják az azonosító és nyomkövető chipet magukba lövetni, csak azért, hogy többé ne kelljen pluszban a hitelkártyájukat és a mobiljukat is magukkal cipelni. Ehhez képest a félelem és a butaság készteti az embereket arra, hogy örömmel üdvözöljék, sőt követeljék, hogy nem mehetnek sehova, mozgásukat megfigyelik, vagy egyenesen karanténba zárják őket.

Hiszen ki gondolta volna akár egy éve is, hogy az hír lehet heteken, hónapokon keresztül, hogy például ma Magyarországon ÖTEN HALTAK MEG. A közösségi média azonban olyan mértékben nagyította fel ezeket az önmagukban nem értelmezhető szalagcímeket, hogy a legtöbben még azelőtt rettegve követelték a saját maguk bezárását, mielőtt még gondolkozni és kérdezni kezdtek volna, például ilyeneket: 1.Hány ember hal meg a víruson kívüli okokból naponta Magyarországon? 2. Mennyien halnak meg naponta világszerte egyéb okokból és milyen okokból, mint a vírus? 3.Minek nagyobb a kockázata: a vírusnak elterjedésének, vagy a gazdasági leállásnak és a bezártsággal járó mentális károknak?

Tanulságos tehát, hogy az emberiséget előbb sikerült debilizált, az utcára lépéstől is rettegő gyerekké tenni, mint olyanná, aki hisztizve követeli, hogy 24 órán belül ott lehessen a világ bármely pontján és ott érintéses fizetéssel fizethessen egy krokodilbőr táskáért.

Az emberek nem szeretik a szabadságot

A fenti jelenség oka civilizációs: kultúránk évezredek óta a siker mércéjének a külső világ feletti kontrollt tekinti: zabolázzuk meg a természet erőit, a legnagyobb közjó pedig legyen a társadalom biztonsága, akár olyan áron, hogy ennek érdekében az egyén élete is teljes kontroll alá kerül. A mindenkori hatalom természetesen örömmel fogad minden olyan helyzetet, indokot, amely hatalma kiterjesztését szolgálja.

Az emberiség nem először keveredik bele a rend/biztonság vs. szabadság kérdésébe és sokadszorra derül ki, hogy az emberek nem szeretik a szabadságot. Félnek tőle.

Sőt, sokan egyenesen imádják a külső kontrollt. Várják és nyilvánvalóan meg fognak tőle nyugodni, ha egyszer majd valamely hatalmi szó, pl. egy tudós, miniszterelnök, vagy tisztifőorvos kimondja, hogy: nyugi, már nem kell félnetek!  Közben ez az állandó, idiotikus biztonságkeresés mindenki farkába harapó kígyóként bénítja meg a társadalmat. Kiváló példa erre, amit az óvodák, iskolák újranyitása kapcsán tapasztalhatunk. „Ha van rá igény, kinyitunk.” – mondják sok helyen ezek az intézmények. – „Ha kinyittok, mert biztonságos, hozzuk a gyerekeinket.” – mondják a szülők. – „Amíg nem hozzátok a gyerekeiteket, minek nyitnánk ki?” – válaszolják erre az intézmények.

Kontrollcsoport

Sokan hozzák fel akár pozitív, akár negatív példaként Svédország esetét, ahol a korlátozások a többi európai országhoz képest jóval enyhébbek voltak. A svéd példa kárhoztatói rendre kiemelik, hogy milyen sokan halnak meg ott a vírus miatt: jelen állás szerint több mint 3500-an, tehát kb. 9-szer annyian mint a nagyjából azonos lélekszámú Magyarországon. A svéd társadalom viszont nem kényszerült hónapokra egy bezárt, rettegő, emberalatti létbe.

A kérdés tehát úgy is feltehető, hogy mennyi emberéletet ér meg egy társadalom normális, üzemszerű működése? Nyilvánvalóan, aki a fenti kérdésre nullánál nagyobb számot mond, az náci. Ezzel a dilemmával pedig el is érkeztünk a modern társadalmak biztonság vs. szabadság melletti másik fő kérdéséhez: egyén vagy közösség?

E dilemmával (ha kilépsz az ajtón, meghal egy nyugdíjas) szintén őrületbe lehet kergetni a modern embert és ezen őrületet a hatalom tudatosan gerjeszti is.

Cápa a tengerben

Fontos ismeretelméleti kérdés, hogy hogyan reagálunk, ha kiderül, hogy a tengerben, amely mellett álomutazásunkat töltjük, emberre veszélyes cápa rejtőzködik. Hogyan reagálunk, ha az utazás előtt tudjuk meg és hogyan, ha alatta? Hogyan, ha az utazásról boldogan hazatérve, az erről szóló fotóalbumot évek múlva nézegetve tudjuk meg, milyen halálos veszedelemben voltunk? Mi van, ha később mégis kiderül, rosszul tájékoztattak minket, nem is volt ott semmiféle cápa?

Jelenleg úgy viselkedünk a vírus kapcsán, mint azok a turisták, akik még az utazási katalógust is elégetik, hallván, hogy úticéljuk mellett valaha cápa járt …