„Hadaink már bent járnak Dániában”
“Na most! ... Hadaink már bent járnak Dániában... Én azt hiszem igazgató úr, mégis csak ez a Bauer fogja megvédeni Norvégia határát. Mennyiségtanból rosszul áll, az igaz, de húsz saslengést csinál a nyújtón és mint fővezérnek ez kell. Na Bauer, hát csak neki, édes fiam... foglald el Dániát... így még kijavíthatod a négyesedet.”
E sorok sokak számára ismerősek Karinthy Frigyes Tanár Úr kérem művéből, a Reggel hétkor című novellából. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy az 1945 előtti kiadásokban ez a szöveg még másképp hangzott, így: “Na most! ... Hadaink már bent járnak Szerbiában... Én azt hiszem igazgató úr, mégis csak ez a Bauer fogja megvédeni Magyarország határát. Mennyiségtanból rosszul áll, az igaz, de húsz saslengést csinál a nyújtón és mint fővezérnek ez kell. Na Bauer, hát csak neki, édes fiam... foglald el Szerbiát... így még kijavíthatod a négyesedet.” A kommunizmus sasszemű cenzorai a humoreszkben ugyanis Szerbiát mindenütt Dániára, Magyarországot pedig Norvégiára javították ki. De nem csak ez az írás járt így, hanem rengeteg más művet is “átírtak”, (Krúdy műveiben a legtöbb esetben a “tótot” szlovákra, az “oláhot” románra javították) abból a célból, hogy “ne sértsék a szomszédos népek érzékenységét.”
A fentebb írt rafinált módszereknek is köszönhető, hogy nemzedékekbe égett bele 1945 óta az a tudat, hogy Magyarország határait nem érdemes és nem is lehet megváltoztatni. Nem így van. A kárpát-medencei magyarság problémáit a nemzeti hovatartozáshoz igazodó, önrendelkezésen alapuló határmódosítás szolgálja a legjobban, amelyre a nemzetközi jog is lehetőséget nyújtott már számtalan esetben. A fenti állítások igazolásához nézzük meg, hogy milyen módszer nem rendezte megfelelően az elszakított magyarok sorsát. A legfontosabb:
“A federáció nem csodaszer”
Ezt a tételt Bibó István írja A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című alapvető művében: “Nem kevésbé közveszélyes babona az a tétel, hogy ezen a területen részletező gonddal határokat csinálni már csak azért sem érdemes, mert itt a megoldás úgysem a határviták elintézése, hanem valamiféle nemzet feletti federáció létesítése, amelyen belül az egyes nemzeti határok jelentőségüket vesztik. Nagyon veszélyes ez az elképzelés, mert ezen a vidéken volt már egy nemzet feletti federáció, a Habsburgok birodalmának formájában, és ez éppen azért robbant szét, és merítette el az egész területet a kétségbeejtő bizonytalanság hullámaiba, mert nem tudott kielégítő belső elhatárolódást létrehozni a benne egyesült nemzetek között” – írja Bibó.
Bibó a Habsburg birodalmat hozza fel példának, de intését vonatkoztathatjuk az Európai Unióra, amelytől sokan várták, hogy a kisebbségek problémáit megoldja. Valóban az lenne a legszebb megoldás, ha a határok spiritualizálódnának, de ez Európának ennek a régiójában sokkal bajosabb, mint nyugaton. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a kelet-közép-európai régió országai csak akkor csatlakozhatnának az Unióhoz, ha mindenben megfelelnek a jogállamiság követelményeinek. Láthatjuk azonban, hogy Románia, Szlovákia esetében a magyar kisebbség helyzete változatlan maradt, vagy még rosszabb lett, elvándorlásuk folytatódott. Történelmi hiba volt továbbá, hogy Magyarország nem vétózta meg Románia csatlakozását legalább addig, amíg Románia területi autonómiát nem biztosít Székelyföld számára.
„Jó határ az, amely a nemzeti hovatartozáshoz igazodik.”
A megoldás a nemzeti kisebbségek helyzetére e régióban önrendelkezési joguk minél teljesebb figyelembe vétele. Hogy Ismét Bibó István fenti művét idézzük: “Az első és legelterjedtebb ilyen babona az, hogy ezen a területen igazságos határt nem lehet vonni, mert annyi lehetséges ellentétes szempont van, hogy azok közül valamelyik feltétlenül sérelmet szenved. Valójában azonban csak egyetlenegy szempont van: jó határ az, amelyik a nemzeti hovatartozáshoz igazodik, az pedig Európában vagy valamilyen történeti status quót, vagy nyelvi határokat jelent.”
A legfőbb cél az kell legyen tehát, hogy a határok mellett élő egy tömbben élő magyar lakosság (jellemzően Csallóköz, Délvidék ilyen területek) önrendelkezési jogát gyakorolva dönthessen arról, melyik államban szeretne élni, a magyar határtól távolabb élő magyar területek pedig autonómia, később enklávé (jellemzően Székelyföld) keretein belül élhetnének.
Önrendelkezés vs. szuverenitás
Tisztán kell látni azt is, hogy a kérdésben az államok szuverenitása, területük épségének elve, vagy a népek önrendelkezésének elve részesítendő-e előnyben? A kérdés megítélésében a szakirodalom álláspontja eltérő. Egyes értelmezések szerint az önrendelkezési jogot csak az állammá nem szervezett népek gyakorolhatják, főként a korábbi gyarmati területek lakossága. Ezen elvre hivatkozva jelentette ki 1991-ben az USA diplomáciája és az Európai Közösség, hogy sohasem fogja elismerni egy önálló Horvátország létét, pedig ekkor már a horvát lakosság elleni etnikai tisztogatások javában folytak. A következmények ismertek.
A Kelet-Timor ügy ugyanakkor az önrendelkezési jognak kiterjesztő értelmezést adott. A Nemzetközi Bíróság Kelet-Timor ügyében kimondta: „A népek önrendelkezési joga, ahogyan az Alapokmányból és az Egyesült Nemzetek Szervezetének gyakorlatából fejlődött ki, erga omnes jog. A népek önrendelkezési jogának elvét az ENSZ alapokmány és a Bíróság joggyakorlata egyaránt elismerte; itt tehát a mai nemzetközi jog egyik lényegi elvéről van szó.”
Az értelmezési nehézségek többek között az ENSZ 2625 (XXV.) számú határozatából erednek, ahol az önrendelkezésről szóló fejezet két bekezdése mond egymásnak ellent. Az önrendelkezési jog tartalma a határozat szerint: “Szuverén és független állam létrehozása, független államhoz való szabad csatlakozás vagy azzal való egyesülés, vagy bármilyen más, a nép által szabadon meghatározott politikai státus létesítése e nép önrendelkezési joga megvalósításának formái.” Majd alább ezt olvashatjuk: “A fenti bekezdésekből semmi sem értelmezhető úgy, mint ami olyan szuverén és független államok teljes vagy részleges felosztására vagy területi épségük, illetve politikai egységük megsértésére vezető bármilyen cselekményre feljogosítana, vagy arra bíztatna, amelyek tevékenységük során tiszteletben tartják a népek egyenjogúságának és önrendelkezésének elvét, amint azt fentebb kifejtették, és amelyek ennek következtében az adott területen élő egész népet – fajra, hitre, és a bőr színének különbségére tekintet nélkül – képviselő kormánnyal rendelkeznek.” Azaz egy olyan államtól, amely elismeri a területén élő népek önrendelkezési jogát, amely magában foglalja az elszakadási jogot, nem lehet elszakadni. Fából vaskarika.
A másik probléma pedig az, amint Nagy Károly írta a „Néhány megjegyzés az önrendelkezési jogról” című tanulmányában: “Elszakadni viszont már csak egy létező államtól lehet, így az önrendelkezés joga ellentmond az állam területi épsége sérthetetlenségének, amely szintén egy imperatív norma, benne van az egyetemes szokásjogban, az ENSZ alapokmányában és valamennyi, az önrendelkezést követelő ENSZ határozat is megemlíti.”
A nemzetközi jog kezdi belátni ezt az ellentmondást, de a kérdés tisztázása helyett inkább kivonul erről a rendkívül fontos és kényes területről és az elszakadás nemzetközi jogi következményeit csak akkor vonja le, s csak akkor, amikor már tényleges és szilárd állami hatóságok tevékenykednek egy elszakadt területen. Azaz a nemzetközi jog, amelynek egyik óriási érdeme sokáig az volt, hogy a genfi konvenciók révén szabályozta a háborút is, most egy olyan kérdést hagy rendezetlenül, amely egyik fő oka a háborúk kirobbanásának.
A szomorú konklúziót szintén Nagy Károly mondja ki a már idézett tanulmányában: “A nemzetközi közvélemény többnyire a ténylegesség jogossága felé hajlik, így ha az elszakadás nem volt sikeres, mint például Katanga vagy Biafra esetében, úgy a területi sérthetetlenség elvét támogatja, ha viszont sikeres volt az elszakadás, úgy ebben az önrendelkezési jog érvényesülését látja. Ilyen módon a területi sérthetetlenség és az önrendelkezési jog közötti ellentmondást az erőviszonyok oldják fel, ami viszont a jog szempontjából nem szerencsés megoldás.”
Az önrendelkezés mindenki érdeke
Ebbe a megoldásba szinte kódolva van a háború, hiszen az a terület, amelynek elszakadási igénye jogos lenne, ezt nem hivatalos módon terjeszti elő, mert az úgyis hatástalan lenne, hanem háborút kezd, azok pedig, akiknek szándékuk csak zavarkeltésre, illetve olyan területek megszerzésére irányul, amelyet az önrendelkezési jog alapján nem igényelhetnének, nyugodt szívvel háborút kezdenek, az erő jogában bízva.
Látható tehát, hogy az önrendelkezési elvből, amely kezdetben csak üres deklaráció volt, az idők folyamán egyre erősebb jog lett, ez a folyamat azonban az utóbbi időben megtorpant, és a bizonytalanság hullámaiba merítette az egész térséget. Fontos lenne tehát az önrendelkezési jog kiterjesztő értelmezését sürgetni, hogy többet államok alakulásánál, határok változásánál olyan szempontok ne jöhessenek szóba, mint amelyek az I. Világháborút lezáró békéket jellemezték. Világos az is, hogy az önrendelkezési jog ilyen kiterjesztő értelmezéséhez ebben a régióban hiányzik a józan politikai akarat. Ha ez Magyarországon, vagy a szomszédos országokban meglenne, a kérdést mindenfajta jogi érvelés nélkül is a nemzetközi jognak megfelelve, az önrendelkezési jog alapján lehetne megoldani.
Összegzésül elmondható, hogy a Kárpát-medence határainak rendezése (legyen szó akár jelentéktelen módosításokról is) sürgető feladat. A balkáni események óta látható, hogy érdekében áll ez nemcsak a kisebbségeknek, de a többségi nemzeteknek, és a régió válságait komolyan megsínylő nyugati államoknak is. Ha Magyarország a határrendezésről elfeledkezik, akkor a nemzet egy jelentős részét sorsára hagyja és Magyarország nemsokára “Az öt géniusz országából” (Hamvas Béla) az egysíkú tompaság országává lesz.
